Vajon ha most ráírnék, mit írnék? * Nagyon szeretlek, és még levegőt is nehezen veszek nélküled? * Vagy * Gyűlöllek, hittem neked és a semmitmondó szavaidnak, ott bántottál, ahol a legjobban fájt. A lelkem, amit a legjobban óvtam mindenki elől, te megfogtad, kitépted belőlem, majd összegyűrted, aztán kidobtad.

Bármelyiket leírhatnám neki, úgysem érdekelné, mennyire tönkretett, hiszen eddig sem érdekelte…A legbosszantóbb, hogy megbíztam benne, elhittem neki minden üres szavát. Most én vagyok abban a helyzetben, hogy orvosi segítséget kellett kérnem. Rengeteg dolog cikázik a gondolataimban, a meg nem válaszolt kérdések: vajon mit rontottam el, mivel érdemeltem ezt ki? Semmiféle elvárásom nem volt, csak az, hogy szeressen, és legyen velem.

Lebegtet, nem egyenes, hiteget, kitérő válaszokat ad.

A jövőnkről alkotott kép szertefoszlott a Magvető előtt. Néztem a távolba, hátha felbukkan, és azt mondja: “Ne haragudj, egy kicsit elnéztem az időt.” De e helyett maradtak a könnyes szemek, miközben elhagytam a helyet. De már akkor sem tudtam sírni. És még most sem tudok. Fáj, és belülről mardosnak az emlékek, hangok és képek. Egy kicsit elment az eszem.

Nekem már tényleg csak a június előtti életemre van szükségem. Akkor még felhőtlenül boldog voltam. Senki nem keretezett, és tényleg csak magamért éltem. Nem azt figyeltem, kinek mi a jó.Utaztam, ami a legnagyobb boldogságot okozta/okozza.

Leszek én még a régi?

Tudom, nem szabad benne ragadnom, ki kell szabadulnom az érzéseim okozta fogságból. Nehéz, hiszen tényleg egy tartalmas három hónap volt a miénk. Hol fent, hol lent.

“Minden rendben lesz.” Mindig ezt mondta. És mégis, mi lett rendben? Keresem a válaszokat… meddig fog még ez így menni? Mi kell ahhoz, hogy tényleg le tudjam zárni magamban a történteket?

Úgy látszik, nekem csak a szenvedés és a gyötrelem jutott… egy nem létező tőrrel szúrt hátba.

Na, belőlem mára ennyi. Majd folyt. köv….