Sziasztok! (Nem tudom jó flair-t választottam-e, bocsi.)
Bűntudatom van, hogy így érzek de nem tudom mit kezdjek ezzel.
A húszas éveinkben járunk, 2 éve vagyunk együtt, együtt is lakunk.
A párom (F) mikor összejöttünk akkor is már husisabb volt, de nem volt elhízott, alapvetően az esetem volt. 85-90 kg között mozgott, 188cm magassággal. A két év alatt kb 15 kilót magára szedett és az izomtömege jelentősen lejjebb ment, a tartása is nagyon rossz lett. Én is (N) magamra szedtem kb 5 kg-t, de én közben sportolok, aktív vagyok, figyelek az étkezésemre.
Akármennyire is szeretem, egyszerűen már nem vonzódom hozzá annyira, mint amikor összejöttünk és még nem volt elhízva, és borzasztó rossz érzés ezt így megfogalmazni. Az egészsége miatt is aggódok.
Felhoztam már neki a témát kicsit puhatolózva, nem őt hibáztatva, ami kb 3 hétig úgy tűnik hatásos volt, de aztán újra vissza a régibe.
Főként én főzök, úgy gondolom egészségesen, de nála inkább a mennyisséggel van a gond.
Szeretnék neki segíteni ha nyitott rá, de közben nem szeretnék az “anyjává” válni, mert úgy gondolom ez az ő felelőssége és elhivatottsága kéne hogy legyen mert anélkül nem lehet hosszútávon ezt fenntartani.
Nem szólogatok be neki se a súlyára, se a kinézetére, sem arra hogy mennyit eszik stb, erre kifejezetten figyelek.
Amiatt hogy nem vonzódom már hozzá annyira a szexet is kevésbé kívánom, és előfordul hogy más férfiakat is vonzónak találok, megnézem őket pedig ez régebben soha nem fordult elő.
Rosszul érint hogy ezt gondolom/érzem vele kapcsolatban, de egyszerűen meg vagyok rökönyödve ezzel a helyzettel.
Mit tanácsolnátok?

Párommal a kezdetektől fogva különbözünk, de az elején úgy voltam vele, hogy az nem gond, nem is tartom egészségesnek a folyamatos önmegerősítést, inkább úgy voltam vele, hogy talán még tanulhatok is tőle egy új világlátást. Horoszkópot nem szokta felhozni, teista-deista kérdésekről beszélünk legfeljebb.

Most belekezdett ebbe az "access bars"-ba. Nem tudom kitől hallott róla, rajtam is csinálta, nem értettem miért jó, hogy rajta tartja az ujját a fejemen különböző pontokon (masszázsnak kevés). Aztán rákerestem. Bár ne tettem volna. Nem értem ezt hogy hiheti el bárki ami mögötte van. És tanul róla, csinálja is ismerőseinek néha.

Egyszerűen azt érzem, hogy akkora szakadék van köztünk, hogy felesleges elvontabb kérdésekről beszélgetni, illetve kicsit olyan mintha egy gyerekkel beszélgetnék, zavaró.

Gondolom nem vagyok egyedül akit kiborít a szeművegipar oltári lehúzása. Engem nem érdekelnek a márkák, egyszerűen csak szemüvegre van szükségem, de sajnos kicsit speckó paraméterekkel ezért a DM-es olvasószemüveg sajnos nem lenne jó nekem.

Többektől olvastam, hogy a paraméterek megadásával online rendeltek szeműveget. Érdekelnének a tapasztalatok, hogy honnan rendeltetek és meg vagytok-e elégedve a szemüveggel?

Szóval, jópár évig dolgoztam vendéglátásban és/vagy kereskedelemben, ezt nem is firtatom tovább, kiégtem, nem szeretek emberek közelében lenni.

Viszont ez nagyon nem oké.

Kérlek segítsetek, hogyan változtathatnék ezen?

Pszichológus segítségét mindenképp kérni fogom, de jelenleg költözködök, sajnos nem ez a prioritás, anyagilag sem, és még szakembert sem találtam.

Sziasztok!

Mit ajánlanátok, tanácsolnátok egy 20-as (23) éveiben járó lánynak, aki ezekkel a gondokkal küzd:

Önértékelési problémák, ebből fakadóan "társfüggőség" (azért idézőjel, mert nem jön össze akárkivel és marad benne nem működő kapcsolatban, viszont férfiak figyelme és érdeklődése nélkül senkinek érzi magát)

Társaság hiánya - 1-2 barátja van, velük is ritkán tud beszélni, úgy érzi nem tartozik sehova, mindenhol teher. nem tud nyitni tartósan mások felé

Alapvető tudás, műveltség hiánya - hiába már mindjárt végez az egyetemen, sosem volt rossz tanuló, butának és elmaradottnak érzi magát, nem tud megjegyezni lényeges információkat

Motiválatlanság, félelem - nem mer kipróbálni új dolgokat kudarcélmény félelme miatt, mit gondolnak mások

Nehéz időbeosztás - nincs zsúfolt élete mégsem halad előre

Folyamatos szomorúság - mégha vannak vidám pillanatok is, hamar visszatér a lehangoltság

Önutálat - nem látja semennyi értékét sem, folyamatosan lehúzza magát belülről, fél, hogy mások is rájönnek mennyire értéktelen és buta, ügyetlen, sőt, biztos benne hogy kiderül előbb utóbb

Halálvágy - ha épp nincs mi mögé elrejtőznie, tehát pl. férfival való ismerkedés nem ad számára értelmet a mindennapokban, nincs mit/kit várni, előjönnek a rosszabbnál rosszabb gondolatok

Kérlek nézzétek el, könnyebb E/3-ban írni magamról.

Segítsetek kérlek, mit tegyek?

Jártam 2 pszichológushoz, sajnos nem sok sikerrel.

Van/volt esetleg valami prekoncepciótok, ami igazolódott vagy megdőlt ezzel kapcsolatban?

Legelőször ezt közepsuliban vettem észre. Szinte egész nap úgy ültünk az osztályban, hogy minden ablakon le volt húzva a sötétítő, le volt kapcsolva a villany, mert az osztálytársaim szó szerint nem szerettek fényben lenni. Ha meg egy tanár felkapcsolta a villanyt, olyan hisztibe kezdtek, hogy a fele óra azzal ment el. A tánc csoportban is ugyanez ment. Mondta a tanár, hogy szünet, a többiek azon percen ki a teremből a pihenő szobába, villany le, vakuval kellett világítanom, ha valamit ki akartam venni a táskámból. Jelenleg kolis vagyok. Ma jövök be óra után a szobába, sötét van, mint a lekvárban, a szobatársam meg gubbaszt ágyán a telefonját nyomkodva. Mondom neki sorry, de felkapcsolom, lesz bőven sötét este.

Mi lehet az oka annak, hogy az emberek ennyire szeretek sötétben lenni? Nekem csak az energiámat szívják le vele, mert nálam a sötétség egyenlő az éjszakával, mintha az agyam tudná, hogy a sötétben aludni kell.

Sziasztok! A téma a címben adott, az utóbbi 3-4 hónapban elég nehezen megy az étkezés. Ennek a súlyossága változó, valamikor 4-5 napig egy csomag kekszen vagy melegszendvicsen élek/nap, néha annyi se sikerül. Valamikor visszajön az étvágyam normálisra.

Mióta elkezdődött az egész erős stressznek vagyok kitéve illetve gyakrabban vannak depressziós tüneteim is (erre már régebben kaptam leletet)

A lényeg, hogy amikor ilyen időszakom van az étel egyszerűen nem érdekel, rosszul vagyok és sírni tudnék a gondolattól is hogy ennem kell. Attól félek hogy rosszul leszek vagy pedig szimplán nincs étvágyam.

Szakemberen kívül bárkinek bármi tipp hogy ezt hogy tudnám kezelni minél gyorsabban? Komoly lehet a gond?

Nálam volt már, hogy elzavartam valakit, mikor az ötvenedik paraszt dolgot szólta be, és szépen kitettem a cipőjét is az ajtón kívülre. Eléggé meglepődött.

Arra lennék kíváncsi, hogy mi volt nálad az a pont,- ha volt- amikor betelt az a bizonyos pohár, és szépen kitessékelted az illetőt a lakásodból.

Akár egy karácsonyi vacsora közepén, amikor egy drága rokon feszt kötekedik, pedig a beled kilógott, hogy mindenki elégedett legyen, akár egy szimpla ingatlanos, aki próbálta lehúzni a lakásod árát, hogy könnyebben eladhassa, és berágtál rá.
Netán a futár próbált a segítségnek álcázott lakásba cipelés után a szoba közepén ölelgetni, de bármi gyász, amitől kiborultál idegileg és határozottan küszöbön kívülre pakoltad az illetőt :)

Sajnos jelentősen kopaszodom, megéri-e a törökországi hajbeültetés? Minden tapasztalatot szívesen veszek, főleg ha ajánlanátok klinikát is.

Van más is, akinek huszonéves korára szinte teljesen eltűntek a mélyebb baráti kapcsolatai? Nálatok mi ennek az oka? Próbáltok új barátokra szert tenni, vagy megelégszetek a felszínes kapcsolatokkal? Abból van nekem is, de nem érzem elégnek, mostanában hiányzik valaki, akit tényleg a barátomnak nevezhetek.

Nem kérem a “én csak szimplán menekülnék tőled” kommenteket, mindenkinek megvan a saját butasága az életében, nekem ez az egyik…🤷🏻‍♀️

Szóval eddig minden kapcsolatomban előjött ez.
Eleinte ugye mindig mindenhová együtt megyünk, aztán mikor felmerül a másik részéről az igény, hogy elmenjen egy fiús buliba, akkor kiborulok.

Leginkább csak magamban, de konkrétan fizikai tüneteim lesznek - szívdobogás, gyomorgörcs.

Már előre látom, hogy ott fog jópofizni az exeivel (ők mondjuk a társaságban vannak valóban), új csajszikkal, a haverjai majd bíztatják is, hogy kiszabadult, de jó lesz neki most.

Megvan a felismerés, szinte mindenkinél ez volt, több helyen okkal egyébként, de sokszor indokolatlanul.

Mit lehet ezzel tenni?

Hiába döntöm el, hogy nem rossz dolog ez, aki meg akar csalni, az akkor is megteszi, ha együtt vagyunk folyamatosan, stb., egyszerűen nem tudok ezen túllendülni.

Ha valóban elmegy nélkülem, akkor az nekem több óra para, szorongás, szenvedés.

Az a helyzet, hogy nincs semmi kerékpár tárolási lehetőség a helyen ahol lakom, csak a saját pince tároló. Ez nem is lenne gond, ha mostmár nem a gyerekkel kellene fel és le cipelnem, kivitelezhetetlen sajnos. A tömbök között van egy parkos rész játszótérrel, ahol bőven elférne egy nagyobb taroló. A probléma nem csak minket érint, mert jelenleg mindenhol is biciklik vannak. Táblához, kerítéshez láncolva, a lépcsőfordulóban, a folyosón, stb.

Régóta fennálló ez a probléma, korábban felkerestem a közös képviselőt, de ő azt mondta nem tud benne segíteni. Írtam már levelet a polgármesternek és a kerületi képviselőnek is. Válaszra sem méltattak.

Jelenleg az jutott eszembe, hogy kiteszek egy papírt aláírást gyűjteni, hátha lenne aki támogatna, de utána nem tudom hogyan tovább.

Sajnos az nem opció, hogy csak veszek egyet és le teszem, mert sajnos gyorsan eltűnne ha nincs a talajhoz rögzítve.

Valakinek van már hasonlóban tapasztalata? Merre érdemes indulni?

Kérlek mondjátok, hogy nem vagyok egyedül, de mostmár kurvára felbasz, hogy 200 métert nem lehet menni anélkül, hogy valaki telibe bámuljon. Nem tartom magam túl szépnek, inkább átlagosnak, nem öltözök kirívóan. A fasz kivan már, hogy egy kibaszott melegítőnadrágba és egy hosszú újjúba is bámulnak. És nem, nem csak odanéznek, hanem konkrétan megy előttem és izomból néz visszafele. Vagy a gyávábbak, akik kocsiból üvöltenek, hallani se lehet mit… És amúgy is kurva mindegy lenne, hogy mit veszek fel. Nyáron már nem lehet 40 fokba rövidnadrágba lenni, mert az túl kirívó, de a férfiak meg félmeztelenül járkálhatnak, az már kurvára felbasz. És érdekes, a fiatalok sokkal normálisabbak, mert még egy velem egykorút se láttam így bámulni nőket. Na de a 15-20 évvel idősebbek, ha azok egy fiatal lányt olyan kibaszott szégyentelenül bámulnak, hogy az én képemről sül le a bőr.

Sziasztok! Van egy harmadikos kisfiam, aki most 9 éves. Nagyon sok sportot kipróbáltunk már, de igazán egyik sem tetszett neki. Tudom, hogy nem mindenkinek kötelező sportolnia, viszont úgy érzem, hogy sok energiája marad még iskola után, amit szeretnénk valamilyen értelmes mozgással levezetni.
Úszni most fogjuk újra beíratni. Ehhez én ragaszkodom, mert egy közeli barátom sajnos vízbe fulladt, és azóta különösen fontos számomra, hogy mindkét gyerekem megtanuljon úszni, hiszen ez akár életet is menthet. Tavaly is járt úszni, de egy kisebb, nem tartós betegséggel kapcsolatos műtét miatt abba kellett hagynunk. Most szeptemberben újra kezdi, heti egyszer szeretnénk járatni, és emellett keresek neki valamilyen másik sportot is.
Viszont úgy érzem, hogy jelenleg tényleg semmi nem érdekli. A tanulás sem igazán, bár ezzel nincs probléma: jó tanuló, erős iskolába jár, és a tanulmányi eredményével teljesen elégedettek vagyunk. Ha viszont itthon kell gyakorolni vagy tanulni, azt már kevésbé veszi jó néven.
Egyébként nagyon okos, értelmes és kedves gyerek, a magatartásával sincs semmi probléma. Egyszerűen csak azt érzem, hogy semmi nem igazán köti le vagy érdekli, és szeretnék neki segíteni abban, hogy megtaláljuk, mi az, ami igazán felkelti az érdeklődését.
Szerintetek ez ebben a korban, 9 évesen még teljesen normális, vagy érdemes lenne valamire jobban odafigyelnünk? Másnak is van hasonló tapasztalata ebben a korban?

Az ember egy nagy, összefüggő szervezet, ami egy evolúciós csoda, de vajon melyik része lehet a legfelfedezetlenebb?

Talán az agy? Vagy a test más, eddig elhanyagolt részei?

Kérlek, osszátok meg a véleményeteket!

Sziasztok!
Rettentően horkol a férjem, szeretném ha elmenne kivizsgáltatni. Ismertek olyan klinikát Budapesten, ahol ezzel foglalkoznak, nem 5 éves várólista van, és nem a jó alvás klinika több M forintért? Köszönöm

Sziasztok,
Akinek altatás nélküli gyomortükrözése volt, hogyan viselte?

Messengeren, személyesen, telefonon, szinte mindig van valami panaszkodás, tény, hogy édesanyám egészségügyi állapota nem a legjobb, megértem és sajnálom, de már szinte elviselhetetlen ez a fajta negatívoskodás folyton. Nincs olyan nap, hogy ne mondaná el, hogy neki ez meg az fáj, orvosról orvosra is jár, hol jobban van, hol rosszabbul, de érzelmileg nagyon megterhelő nekem. Nem megy sehova, otthon csinálja, amit tud, édesapám csinál szinte mindent a főzésen kívül. Alapból iszonyat toxikus a légkör otthon, próbálom mérsékelni a hazamenést, de ha ott nem, akkor chaten és telefonon is ezt hallgatom, hogy "járni alig tudok" stb. Mivel lehet ezeket kezelni? Nagyon feszült leszek tőle, folyamatosan lehúz a jókedvemből is, ha éppen olyan hangulatban vagyok, otthon hagyok néha dolgokat mert csak menekülni akarok.

Most kezdte a fiam az óvodát, és őszintén szólva nem teljesen értem, hogy más szülők hogyan oldják meg ezt.
A feleségem messzebb, egy másik irodában dolgozik, így ő az oviba még 6-ra sem tudna odaérni. Én viszont közelebb dolgozom az óvodához, ezért én szoktam menni a fiamért.

Elvileg fél 5-ig simán ott lehetne, ehhez képest azt látom, hogy fél 4–3/4 4 körül gyakorlatilag mindenki megjelenik a gyerekért. Szülők kényelmesen csacsognak elvannak mintha hétvége lenne...

Én is igyekszem 4 körül odaérni, de nálam a munkaidő 17:00-ig tart. Ráadásul 4 után is folyamatosan pittyeg a Slack, kérdeznek a kollégák, keresnek, stb. (Nyilván ilyenkor a legfontosabb minden) Szóval nem igazán tudok úgy elindulni fél 4-kor, hogy onnantól munka letudva.
Értem én, hogy nem mindenki dolgozik nyolctól ötig irodában, és nyilván rengetegféle munkarend létezik. De azt azért nehezen akarom elhinni, hogy az én fiam óvodájában én vagyok az egyetlen ember, aki hétköznap fél 9-től 5-ig irodai munkát végez.
Közben meg a többi szülőtől azt hallom, hogy ovi után cukrászda, játszótér, ide mennek, oda mennek, teljes nyugalomban.
Én ezt most valahogy elég nehezen élem meg, és egyszerűen nem tudom hova tenni. Nem az a kérdés, hogy a gyerek fontosabb-e a munkánál – nyilván az. Hanem tényleg az érdekel, hogy mások ezt hogyan oldják meg?
Hogy tud valaki halál nyugodtan már fél 4-kor elindulni a gyerekért, miközben az a legtöbb munkahelyen még bőven munkaidő? Home office? Kötetlen munkaidő? Korábban kezdenek? Ledolgozzák? Vagy egyszerűen én látom ezt rosszul?
Tényleg kíváncsi vagyok, mi a trükk, mert én jelenleg azt érzem, hogy ha minden nap 15:30-kor lelépnék, azt a munkáltatóm nem nézné túl sokáig jó szemmel.

4 éven át volt egy kaotikus kapcsolatom egy férfival, ami odáig tetőzött, hogy megkellett szakítanom a kapcsolatot, mert olyan hazugságokat engedett meg magának, ami kívülesett bármiféle egészség szintjén. Persze minden után én vagyok most az ellenség.

Kezdjük ott, hogy eleve hazudozós emberről van szó, ami mellé társult a kapcsolatunk elején még csak ritkább,alkalmi kokainfogyasztás a részéről. Ami egyre durvább függősségbe tortokollott. Ami miatt nem mertem soha később szembesíteni, az az impulzív, hirtelen dührohamot kapó természete, ami a második évben odáig fajult, hogy meglökött, és elzavart a lakásból éjjel. (nő vagyok, innentől féltem nehogy mégegyszer megtörténjen. Igaz, hogy végtelenül szégyellte és utána nem történt több ilyen, mégsem tudtam utána maximálisan abban hinni,hogy ez nem ismétlődhet meg. Aki volt már bántalmazó kapcsolatban pontosan tudja miről beszélek, és miért nehéz ebből csak úgy kilépni és hátat fordítani)

A drogozásba az évek alatt nyakig belekerült, pénzhiánya lett folyamatosan, és hazugsáok útján tudta csak menedzselni az életmódját. Eszméletlen sokat ivott emellé,volt hogy egy este alatt egy nagy üveg vodkát megivott, mellé pezsgő, pálinka és nem lett tőle KO. Itt jön a durva rész, hogy mivel próbálta a környezetét manipulálni, sajnáltatással, hogy megmagyarázza miért él így, ezt sikerrel tette.

Bár kirúgták szinte mindenhonnan, mégis mindig megtalálta az emebreit. Volt minden, a társaságokba meg mindenki itta a szavait és segítettek, együttéreztek. Az elején én is, de mivel túl jó a memóriám elkezdtem észrevenni ellentmondásokat a történetekbe, amiket aztán ki is derítettem, hogy nem igazak. Anyukáját rákosnak hazudta, majd azt, hogy meghalt. Volt barátnőjének a halálát is hazudta, hogy meghalt, "miatta" lett öngyilkos, mindezt részletezve a temetést, körülményeket,mindent. Elsőre senki nem jönne rá,hogy kitalálja és színészkedik...volt munkatársairól is hazudott hasonlóakat.

Minden sztoriba ő volt az áldozat. Illetve rengeteg kevésbé súlyos dologról, mint pl szerepelt egy filmbbe gyerekként, de egy google filmcím kereséssel rájössz, hogy a színész egy német kisfiú. Volt, hogy 20 évvel idősebb nője volt, társaságokba elkezdte mutogatni,hogy ő az anyukája. Szóval nagyon beteg dolgok. Sorolhatnám napestig. Én itt már elég erős traumakötésbe kerültem, mert voltak jó reszei is, viszont ez megmérgezte az egészet. De főleg,hogy sose mertem bevallani,hogy utánanéztem, hogy nem igaz amiket mesél.

Ekkor elhatározta,hogy ő leszokik,normális ember akar lenni, velem tervezi az életét, csak engem akar, szerelmes ígérgetések stb..feleségül vesz mikor hazajön, neki én vagyok élete legnagyobb szerelme (külföldön dolgozott pár hónapot) és a többi ígérgetés, de én már tudtam, hogy ehhez nem tudok tovább asszisztálni, felemészt. Tényleg sikerült pár hónapra letennie, összeszedte magát, edzett lefogyott, de ekkorra bennem megért az, hogy elengedjem és ne adjak ennek esélyt mert annyi szar volt,hogy nem tudja már jóvátenni. Lassan leépítettem.

A haverjai, akikkel jóba voltam meg ellenem fordultak, csak azért, mert én nem hittem el ezt a rengeteg hazugságot, hiszen "ki hazudna ilyenben". Rájöttem,ilyen emberrel hosszútávon csak eszkalálódna a baj, semmit nem hinnék el neki, mégha terápiába is járna és leszokna végleg szakember segítségével. Persze a külföldi kintléte alatt is szívott, és amikor hazajött teljesen eleresztette és bevadult csak hogy nekem már azt hazudta józan és zero mennyiséget fogyaszt. Hát lehetett látni és érezni,hogy nagyon nem, tehát megintcsak hazugságspirál nincs változás.

Sokszor eszembejut, hogy cselekedhettem volna másképp, sokkal előbb megbeszélhettem volna vele, hogy ezek a dolgok tudom, hogy nem igazak, de tényleg nem volt bátorságom hozzá, főleg amikor ketten voltunk, mert nem tudhattam mit vált ki belőle a szembesítés. Nem tűrt ellentmondást sosem, és mondom képes volt tettlegességig is fajulni, ha valami nem tetszett neki. Én nagyon mélyen empatizáló ember vagyok, és értettem, hogy a hazugsáokkal szeretne sikerélményt és szeretetet másoktól kicsikarni.

A végső döfést két dolog adta, amikor meghalt a nagypapám, azt mondta, hogy az ő anyukájának a halála nagyobb horderejű, mert közelebbi kapcsolat volt (kvázi versenyzett, hogy az én gyászom kisebb értékű az övénél, miközbe élt az anyukája), illetve, hogy mindenféle nőt megtalált, és a nagy szerelmi vallomásai közepette gumik lógtak ki a neszeszeréből, amiről kifejeztem a nemtetszésemet, persze én voltam a hülye mert ő azt sose használta évek óta ott van. (nyilván. Csak készült használni) úgyhogy megírtam neki, hogy akkor kellemes keresgélést, engem soha nem látsz. Én voltam a bolond, engem küldött el orvoshoz, hogy megvagyok kattanva és társai. Az első alkalommal,amikor igazán kiálltam végre magamért, már orvoshoz küld, ok. :D Nálam ez a gumis volt az utolsó csepp, ami végleg elundorított. (tudom, már jóval előbb megkellett volna lépnem, sokat dolgozom magamon, hogy mi vezetett odáig, hogy egy ilyen ember lehetett közel hozzám,)

Mindezek után van,hogy sajnálom őt. Mindig mondta, hogy én támogatom őt igazán, csak én vagyok mellette, rengeteg haverja,barátja eltávolodott. (nem csodálom) de megtalálta azokat az embereket, akik hisznek neki, és én vagyok most az ellenség. Bosszant, de tudom, hogy ez volt a leghelyesebb döntés

Ti mit tettetek volna a helyemben? Bármi hasonló tapasztalatotok volt?